2. rész: A tökéletes tökéletlenség

Cikksorozatom a színészi világban lévő töprengéseket taglalja, ezúttal pedig a színészi tökéletlenségekről szerettem volna beszámolni, azonban rögvest kiterítem lapjaimat csalafinta módon, hogy a szó, mint tökéletlen, számomra egy kellemes pluszt vonz maga után. Hiszen a tökéletlenségben benne van a tökéletesség is. Tökéletes tökéletlenség. Valahogy így működik a világunk: semmi sincs egymagában, semmi sincs egyedül, mindenhol vannak foltok, mindenhol vannak hibák, de pont ez tesz minket emberivé, és ez teszi a világot olyan gyönyörűen kiismerhetetlenné, kiszámíthatatlanná. Ha minden tökéletesen működne, és mindent képletekre lehetne bontani, akkor „dögunalmas” lenne az élet. Ennél fogva leszögezném, hogy semmi sem tökéletes, de ez így van rendjén. (Aki tökéletesnek hiszi magát, abban van a legnagyobb tökéletlenség.) Ha a hagyományos módon állok a tökéleteshez, és a tökéletlenhez, akkor hol van a viszonyítási alap? Emberek esetében kijelenthetek emberként olyat, hogy én jobb vagyok, tökéletesebb vagyok a másiknál, más pedig még nálam is? Mi tesz egy színészt tökéletessé, vagy tökéletlenné? A játéka?

Számos színházi előadást láttam már, de az egyik legkülönlegesebb élményt a Baltazár színház nyújtotta nekem. Ebben a részben nekik szeretnék tisztelegni, azért is, mert színházi keretek közt is viszonylag ismeretlen társulatról van szó, pedig egyedülálló a maga nemében, ugyanis Magyarország első és eddig egyetlen hivatalos, Down-szindrómásokat foglalkoztató egyesülete, ahol a fogyatékkal küzdő művészek fizetést is kapnak. A Down-szindróma a 21. kromoszómapár hibás osztódásával jár, amely középsúlyos értelmi fogyatékossággal járhat, illetve testi rendellenességekkel. A fogyatékkal küzdő művészek megítéléséről a gondolatmenetemet talán kicsit messziről kezdeném, de szükségesnek érzem ezt, annál is inkább, hogy teljesebb dimenzióba tudjam helyezni a művészetüket, egyáltalán a színjátszást.

 A művészet kifejezés a görög ars szóból származik, amely magában foglal minden olyan tevékenységet, amely valamiféle hozzáértést, szakértelmet igényel, így részét képezik a szépművészetek, a kézművesség, és a tudományok. Az utóbbit tartják a művészetek csúcsának, ugyanis nagyfokú szellemi erőfeszítést igényel, míg az alatta elhelyezkedő mechanikus művészetekhez fizikai fáradozás kell, amelyek körébe a képzőművészetek tárgyai tartoznak. A harmadik eleme az osztályozásnak a mimetikus művészetek, amelyek a természetben és a világban lévő jelenségek humán utánzatai.

 A művészetet nem lehet egyértelműen definiálni, mert számtalan megközelítése ismert a kultúrák, tér és az idő függvényében. A legtöbb ember valószínűleg a művészetet, mit szót párhuzamba hozza az esztétikummal, a széppel, amely szubjektív megközelítés, pedig a különböző poszt-irányzatokban gyakran nem is a szemlélőkben keltett gyönyörködtetés, harmónia a cél, hanem pont a nyugalom felkorbácsolása. Irodalmi szinten klasszikus példa Radnóti Miklós költészete, aki a világégés borzalmait megrendítő őszinteséggel és naturalizmussal mutatta be verseiben, ha pedig az előadóművészek, színészek munkáit látjuk, akkor a tragikus és drámai szerepek egyértelműen nagyobb előnyt élveznek a kritikusok szemeiben, mint a harsány, bohém vígjátékok hősei. Abban azonban szinte valamennyi megközelítés egyet ért, hogy a művészet mindenképp valamiféle alkotói tevékenység, teremtési folyamat, amely öncélú, és kizárólagosan emberi cselekvés, hiszen csupán az ember képes arra, hogy megőrizze a tárgyakat, és a praktikusság mellett valamiféle szimbolikus tulajdonsággal ruházza fel az anyagot.

A műalkotások tekintetében is beszélhetünk csoportosításról, ha a képzőművészet, vagy az előadóművészet remekeit vesszük górcső alá. A képzőművészetben a produktumon, az alkotási folyamat végén megszülető tárgyon van a hangsúly, amely lehet akár festmény, akár szobor, vagy pedig építészeti remek, amely esetben az alkotó a háttérben marad, és elégedetten szemléli munkájának végtermékét, várva az alkotása kapcsán a visszacsatolásokat. Ennél fogva képzőművészeti remeket szinte akárki alkothat, ha meg van hozzá a képessége, anyagi és szellemi erőforrása, ihlete és egyéb belső motivációs tényezői, legyen egészséges a művész, vagy pedig fogyatékkal élő, amennyiben fogyatékossága nem gátolja őt az alkotói folyamatban. A hangsúly, a „művészi” szó a tárgyon van, nem pedig az alkotón. Ha bemegyünk egy galériába nem teszünk minőségi különbséget egy-egy alkotás között a művész személye miatt, mert gyakran nem is tudjuk, hogy pontosan milyen ember is alkotta meg a tárgyat, hiszen nem is fontos tudni. New York részlet gazdag, nagyon finoman kidolgozott festményét nézve nem gondolunk arra, hogy a szemünk előtt lévő remek esetleg egy autista ember (Stephen Wiltshire) alkotása, aki emlékezetből vetette papírra a vizuális élményét mindössze 20 perces repülőút után.

Az előadóművészek művészete azonban más forrásokból merít. Esetükben nem a tárgy válik képességeik lenyomatává, hanem ő maguk. Az előadóművészek nem maradnak a háttérben, hanem a fókuszba kerülve próbálnak bizonyítani, ám az első benyomástól eltekintve nem a személyük a műremek, hanem az előadásuk. A színész is úgy formálja magát, akár a szobrász az anyagot, hogy aztán a színpad rivaldáinak fényében kiégesse a műremeket: az akciót.

De mi a helyzet a fogyatékos előadóművészekkel?

Volt szerencsém megtekinteni Magyarország egyetlen Down-szindrómásokat foglalkoztató hivatalos színházi társulat, a Baltazár Színház egyik előadását, de más rendezvényeken, többek közt a Down-szindróma világnapján (márc. 21.) lévő debreceni programokon is jelen voltam. Őszinte és kedves élményben volt részem, ugyanis a Down-szindrómában szenvedők az átlagtól erősebb érzelmi intelligenciával rendelkeznek, nagyon érzékenyek, ez a tisztaság pedig megnyilvánul a színházi produktumukban is. Egy másik, ugyancsak fogyatékkal élő embereket foglalkoztató színház az Ergo Sum Jelnyelvszínház, amely siketeket és nagyothallókat foglalkoztat. Számukra a mozdulatok, a gesztusok, a mimika sokkal erősebb, mint a hagyományos előadásoknál, így esetükben is rendkívül erősen dominál az őszinteség, egy olyan megindító játék, amely ékes bizonyítéka annak, hogy szavak nélkül is meg lehet érteni egymást (a színházi játék mellett versszavalás is lehetséges csupán jelnyelv használatával). A szavak ugyanis hazudni tudnak, de az ember testénél nincs kifejezőbb dolog, amely a maga teljességében egyetemes őszinteséget és egységet hordoz magában, hiszen egyformán félünk, egyformán örülünk, még ha a beszédünkkel palástolni is kívánjuk valódi érzéseinket.

Az őszinteség a színészi mesterség egy fontos eleme, amelyben nem nélkülöznek a fogyatékkal élő művészek sem. Előítéleteink leküzdésével úgy vélem, hogy jobbakká, és többé válhatunk, hiszen a fejlődés egyik hajtóereje a tolerancia, amely a társadalom lemerevedése ellen egy szükséges fegyver. Más emberek "mássága", tökéletlensége pedig egyben a tökéletesség is a világban. Nem vagyunk egyformák, nincsenek egyforma gondjaink, problémáink. Egy dolog köthet össze minket: a problémák feletti józan ítélőképesség, és a szív csiszolása, az értelem finomítása, amelyhez a legjobb csiszolóeszköz a legtökéletesebb emberi termék: a művészet szeretete.

 Felpörgött az életünk. Felpörgött a valóságunk és felpörögtek az illúzióink is. A kommunikációs forradalom egy egészen újfajta csatornája kapcsolódott be a hírfolyamba az internet zászlóshajóján. A világháló miatt a különböző informatikai eszközök eddig sosem látott választéka öntötte el a piacokat is. Mivel fogyasztói társadalomban élünk ez kellően kiszolgálja a kínálatot az új igényeket illetően. A számítógépek hamar elavulttá válnak, újabb és újabb operációs rendszerek jelennek meg, vagyis a verseny a fogyasztás miatt egyre erősebb. Ez a forradalom pedig az élet valamennyi színterén jelen van. A digitális világ elhozta a digitális gondolkodást, és a digitális álmokat is, amelyekre óhatatlanul az egyik legrugalmasabb befogadóréteg a fiatal generáció. 

Én kisgyerekként még hagyományos játékokkal játszottam. Volt Lego játékom, volt hintám is, volt rengeteg kézzelfogható mütyüröm, amelyekkel szabadon kiélhettem fantáziámat, és persze próbálgathattam képességeim határát az ujjaimmal. Akkor még nagyon szépen rajzoltam, azt gondolták rólam, hogy nagy művész leszek, később pedig egész füzeteket írtam tele történetekkel számtalan tollbetétet szárítva ki. Mára másolni is csak esetlenül tudok, a gépelés miatt pedig annyira elszoktam a kézírástól, hogy türelmetlenségem miatt néha olvashatatlan macskakaparást vések le. Gyerekként az építőkockák rakása valóságos tornyokká nőttek a szemeim előtt, a dinoszaurusz figurák pedig valóban éltek a számomra, mert megelevenítettem őket gazdag fantáziámmal. Manapság azonban ezekre a dolgokra nincs szükségük a fiataloknak. 

A szülők persze csupán jóindulatból megveszik a legújabb játékokat, amikkel a reklámok tele vannak, hogy a csemetéjük kedvében tegyenek, illetve tudat alatti frusztráltság miatt, mert a trenddel nyilván haladni kell, ez pedig nem lenne baj, csakhogy a hatásokra az élet több területe még nem dolgozott ki megfelelő stratégiákat. A gyerekeknek a tv, a műsorok és az újfajta digitális játékok miatt digitális fantáziájuk lesz. Mivel készen kapják a vizuális információkat, így az agyuknak meg se kell erőltetni magát, hogy a műanyagból felhőkarcolókat álmodjanak, mert azok csak buta kockák maradnak. 

Alapvetően jobbos társadalomban élünk, így a bal agyféltekénk dominál, és ide fókuszál az olvasás, írás, matematika, illetve rengeteg más kompetencia, azonban a vizuális élményvilágok felértékelődése miatt a jobb félteke egyre erősebb megterhelésben részesül, amely nem is lenne baj feltétlenül, hiszen az új ingerek új reflexeket szülnek, viszont például az oktatás ennek az elfogadására még nem kész. Így egyre több gyermek küzd a tanulási zavarok tüneteivel, a diszlexiával, diszgráfiával és diszkalkúliával, egyre több a sajátos nevelésű igényű, így a változások miatt elképzelhető, hogy a közeli jövőben a digi-kor feltételei miatt többségbe kerülnek. 

Gyermekkorunk kulcsfontosságú. A bennünket érő hatások rövid és hosszútávon is befolyásolják jövőnket. Úgy vélem, hogy a kisgyerekek feladata, hogy építőkockázzon, játsszon a kertben, fusson, és essen is el, hadd gazdagodjon élményekkel. A Nintendo előtt ülve biztosan nem fognak felhorzsolódni a térdei, csak megfájdulni az ujjai, azonban ezekre a "veszélyekre" szükség van a tanulás, jó és rossz megtapasztalása szempontjából, hiszen nem élhetünk üvegbúra alatt. 

A változás nem rossz, mert a társadalom megmerevedése ellen elengedhetetlen az újdonságok behozatala, azonban a változás gyorsasága egy emberi életen belül is reálisan észlelhető, már-már fenyegető. A komplex probléma tárgyát képezik a generációs szakadékok. A kérdés, hogy át lehet-e hidalni ezeket, vagy pedig jön még egy folyam, még egy áradás, amely tovább mélyíti ezt a medret.

 Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul: www.teszvesz.hu/bloggerverseny

1. rész- A Fekete Hattyú tragédiája

Lassan 5 éve ér engem a megtiszteltetés, hogy az abonyi Bihari János Zeneiskola által pártfogolt Bihari Színkör állandó tagja lehetek. 5 éve tulajdonképpen egy véletlen szerencse folytán ragadott magával a rivalda fénye, és azóta tart elbűvölve.

Számomra ez egy hobbi, és egyben munka is. Szeretnék egy írásos sorozatot indítani (havonta), amelyben nem is annyira a színkör kulisszatitkairól, és a darabok előkészületeiről szeretnék élményeket közölni, hanem a magam szubjektív megítélése alapján néhány objektív kérdéskör megtárgyalását, amelyeket én érdekesnek tartok, amennyiben a színészetre lélektani, filozófiai, és más tudományos szemüvegen keresztül tekintünk.

Izgalmas gondolatköröket, töprengéseket szeretnék felvázolni a színészi mesterségről a Bihari Színkör tagjaként. Leszögezem előre, a töprengések valójában önmagukban értékesek, és minden töprengés általában egy kérdéssel kezdődik, amely általában csak egy újabb kérdést szül. A megválaszolatlan kérdésnél ugyanis nincs „teljesebb válasz”.

Elsőként a színészben zajló folyamatokról szeretnék mesélni, nem is egyedül, hanem a megboldogult Popper Péter szerkesztésében kiadott Pokol színei című tanulmánykötetben leírt elmélkedések kapcsán. Háttérként pedig a téma felvázolását illetően keresve se találnék jobb alapzatot, mint Darren Aronofsky 2010-es Fekete Hattyú című filmjét, amely érzékeny példaként tálalja a maga szürreális képi világával a Színészi Én és az Én kényes viszonyát.

Egy darab elkészültével, ha nagyon bele akarunk menni a részletekbe számos kérdést feltehetünk egy adott szereplőnek. Miért te kaptad a szerepet? Nehéz volt eljátszani a szerepet? Mennyire érezted magadénak a szerepet? Álmodtál a szerepről? Mennyire viselkedtél spontán, illetve megtervezett módon a színpadon? Most ki vagy?!

Az utolsó kérdés felfogható lenne akár egy skizoid túlzásként is, de én nem tartom annak, főleg akkor nem, ha a mélyére ások annak, hogy milyen pszichológiai forrásokból táplálkozik ez az egyszerre nyugtalanító és izgalmas kijelentés.

Alapvetően kétféle színész szélsőség létezik, amelyeknek „definiálását” a szakirodalomhoz hasonlóan fémjelzek: a „komédiás” és a „varázsló”.

A „komédiás” a legelterjedtebb színészi egyéniség, ahogy megnevezése is sejteti egy igazi nagy nevettető, populáris művész, aki legfőképp a komika világában állja meg a helyét, akinek a nézésekor a közönség szeme könnybe lábad és önkéntelenül is elmosolyodik: milyen jól játszik. A „komédiás” csak a színpadon „komédiás”, a rivaldák mögött leveszi az álarcát, és ruganyosan mozog a két világ között. A tapsnál meghajol, majd a munka végeztével elmegy a kollégákkal, és egy-két csilingelő pohárka mellett kitárgyalják a napot, az élményeket, a közönség reakcióit, majd hazamegy, lefekszik, és reggel újra felveszi a munkaruhát.

A „varázslóhoz” azonban az előadás előtt, alatt, és utána sem lehet hozzászólni, nehogy kizökkenjen személyiségének átkonvertálásából. A „varázsló” ugyanis nem igazán játszik, hanem a személyiségében meglévő alapvető jegyeket bontja atomjaira, majd rakja újra össze magában, ezért lesz annyira hiteles, annyira megdöbbentő, vagy néhol teljesen átlagos a közönség szempontjából, mert ő csupán „önmagát” adja. Ezért ez a személyiség nem is annyira népszerű, nem annyira populáris, viszont rászabják a nagy drámai katasztrófákat, az előadás után pedig általában nem megy feszültség levezető „kocsma tréningre”, hanem haza, és vagy ágyba bújik, vagy összeveszik egy szerettével, mert ő Elektra, és ő Romeo, még nem tudta levetkőzni a szerepet.

A színészi zsenialitást illetően felmerül a kérdés, hogy vajon melyik karaktert kellene jobban csodálni, de erre nem szeretnék választ adni, arra viszont igen, hogy melyik érdemel egy kis szánalmat, ha felfedem, hogy oly sok „varázsló” őrült bele a játékába, és fordult aztán maga ellen a színház egy sötétebb világa miatt. A színház világa ugyanis egy Komédia, illetve Varázslatos is.

A színészetnek meg van a maga pszichológiája, ami szerintem érdemtelenül el van hanyagolva, és annyira keveset beszélnek róla. Ha egy darabról adnak egy interjút mindig van szó a díszletről, a jelmezekről, van szó a színészekről, de a játék megvalósításáról sok esetben hallgatás történik, mintha valami titkot akarnának a függönyök mögé söpörni. Átlengi az egésze egyfajta misztikus aura. A színész szívesen beszél a karakteréről, de arról, hogy a karakter benne mit indított el, általában nagyon keveset.

Meggyőződésem, hogy egy szerep megformálása a színésztől függ, és csupán másodlagosan a rendezőtől. A rendező mankót ad, és utat mutat, pontosabban az asztalra csapja a szövegkönyvet és felvázolja az elképzeléseit, majd jobb esetben elmutogatja, vagy néhány karlendítéssel körül írja ezeket, végül pedig vagy bólogat, vagy szitkozódik, hogy neki nem tetszik az adott játék. Felsorolja, hogy mit hogyan szeretne látni: mosolygást, vicsorítást, vagy épp néhány morzsányi könnycseppet, de azt nem sok rendező mondja el az instrukcióiban, hogy mit is kellene éreznie az illetőnek, milyen emóciós folyamatoknak kellene végigdübörögnie a színészben. A rendező ugyanis általában rendező, és nem pszichológus. Többé-kevésbé szerencsére, mert egy jó pszichológus nem fogja azt kérni az emberétől, hogy most akkor tényleg haljon meg a színpadon. Számára az ember a fontos, és nem a darab.

A művészet a legemberibb dolog a világon, mert más lény nem képes rá az ismert világegyetemben, a színészet pedig a „legkockázatosabb” vállalkozás. Egy festő, vagy egy szobrász „mechanikus” módon fejezi ki magát, de a színész önmagát „adja el a vásárban”, önmagából csinál művészi tárgyat, produktumot, mert teste az agyag, a rivalda fényének tüze égeti ki őt.

Mennyire gyúrhatjuk meg magunkat? Hol ér véget az elismerésért és tapsért vívott harcnak a mezsgyéje?

Aki látta már a Fekete Hattyú című filmet, az tudja a kérdésfeltevés mögött húzódó aggodalmat, aki pedig nem, annak felfedem a film tragédiáját: az őrlődő művésznőből kihasad a sötét énje, amely aztán megöli őt, így az előadás végén az elpusztulását eljátszva valóban meghal a tapsviharban. Amit ugyancsak kevesen vállalnak fel, kényesen, hogy a bennünk megbúvó szükségszerű rossz mennyire befolyásolja őket a játékuk során. Lehet-e „komédiásnak” és „varázslónak” lenni egyszerre? Olyan sok kérdés, és olyan kevés objektív válasz. De előfordul, hogy a kérdés fontosabb, mint a válasz. Mert aki kérdezik, az gondolkodik, aki gondolkodik, az elmélkedik. Az elmélkedés pedig az emberi lét egyik nagy meghatározója.

A színpad látszólag egyszerűnek tűnik, egyszerűnek a maga fényében: van egy környezet, van néhány szereplő, van egy történet, van egy konfliktus (ha a „francia” keretek közt maradunk). De valóban ilyen egyszerű lenne? Ebben a válasz egyértelmű és egyszavas: nem!

(A következő részben a színészi „hibákról” és tökéletlenségekről lesz szó.)

- Jandácsik Pál -