1. rész- A Fekete Hattyú tragédiája

Lassan 5 éve ér engem a megtiszteltetés, hogy az abonyi Bihari János Zeneiskola által pártfogolt Bihari Színkör állandó tagja lehetek. 5 éve tulajdonképpen egy véletlen szerencse folytán ragadott magával a rivalda fénye, és azóta tart elbűvölve.

Számomra ez egy hobbi, és egyben munka is. Szeretnék egy írásos sorozatot indítani (havonta), amelyben nem is annyira a színkör kulisszatitkairól, és a darabok előkészületeiről szeretnék élményeket közölni, hanem a magam szubjektív megítélése alapján néhány objektív kérdéskör megtárgyalását, amelyeket én érdekesnek tartok, amennyiben a színészetre lélektani, filozófiai, és más tudományos szemüvegen keresztül tekintünk.

Izgalmas gondolatköröket, töprengéseket szeretnék felvázolni a színészi mesterségről a Bihari Színkör tagjaként. Leszögezem előre, a töprengések valójában önmagukban értékesek, és minden töprengés általában egy kérdéssel kezdődik, amely általában csak egy újabb kérdést szül. A megválaszolatlan kérdésnél ugyanis nincs „teljesebb válasz”.

Elsőként a színészben zajló folyamatokról szeretnék mesélni, nem is egyedül, hanem a megboldogult Popper Péter szerkesztésében kiadott Pokol színei című tanulmánykötetben leírt elmélkedések kapcsán. Háttérként pedig a téma felvázolását illetően keresve se találnék jobb alapzatot, mint Darren Aronofsky 2010-es Fekete Hattyú című filmjét, amely érzékeny példaként tálalja a maga szürreális képi világával a Színészi Én és az Én kényes viszonyát.

Egy darab elkészültével, ha nagyon bele akarunk menni a részletekbe számos kérdést feltehetünk egy adott szereplőnek. Miért te kaptad a szerepet? Nehéz volt eljátszani a szerepet? Mennyire érezted magadénak a szerepet? Álmodtál a szerepről? Mennyire viselkedtél spontán, illetve megtervezett módon a színpadon? Most ki vagy?!

Az utolsó kérdés felfogható lenne akár egy skizoid túlzásként is, de én nem tartom annak, főleg akkor nem, ha a mélyére ások annak, hogy milyen pszichológiai forrásokból táplálkozik ez az egyszerre nyugtalanító és izgalmas kijelentés.

Alapvetően kétféle színész szélsőség létezik, amelyeknek „definiálását” a szakirodalomhoz hasonlóan fémjelzek: a „komédiás” és a „varázsló”.

A „komédiás” a legelterjedtebb színészi egyéniség, ahogy megnevezése is sejteti egy igazi nagy nevettető, populáris művész, aki legfőképp a komika világában állja meg a helyét, akinek a nézésekor a közönség szeme könnybe lábad és önkéntelenül is elmosolyodik: milyen jól játszik. A „komédiás” csak a színpadon „komédiás”, a rivaldák mögött leveszi az álarcát, és ruganyosan mozog a két világ között. A tapsnál meghajol, majd a munka végeztével elmegy a kollégákkal, és egy-két csilingelő pohárka mellett kitárgyalják a napot, az élményeket, a közönség reakcióit, majd hazamegy, lefekszik, és reggel újra felveszi a munkaruhát.

A „varázslóhoz” azonban az előadás előtt, alatt, és utána sem lehet hozzászólni, nehogy kizökkenjen személyiségének átkonvertálásából. A „varázsló” ugyanis nem igazán játszik, hanem a személyiségében meglévő alapvető jegyeket bontja atomjaira, majd rakja újra össze magában, ezért lesz annyira hiteles, annyira megdöbbentő, vagy néhol teljesen átlagos a közönség szempontjából, mert ő csupán „önmagát” adja. Ezért ez a személyiség nem is annyira népszerű, nem annyira populáris, viszont rászabják a nagy drámai katasztrófákat, az előadás után pedig általában nem megy feszültség levezető „kocsma tréningre”, hanem haza, és vagy ágyba bújik, vagy összeveszik egy szerettével, mert ő Elektra, és ő Romeo, még nem tudta levetkőzni a szerepet.

A színészi zsenialitást illetően felmerül a kérdés, hogy vajon melyik karaktert kellene jobban csodálni, de erre nem szeretnék választ adni, arra viszont igen, hogy melyik érdemel egy kis szánalmat, ha felfedem, hogy oly sok „varázsló” őrült bele a játékába, és fordult aztán maga ellen a színház egy sötétebb világa miatt. A színház világa ugyanis egy Komédia, illetve Varázslatos is.

A színészetnek meg van a maga pszichológiája, ami szerintem érdemtelenül el van hanyagolva, és annyira keveset beszélnek róla. Ha egy darabról adnak egy interjút mindig van szó a díszletről, a jelmezekről, van szó a színészekről, de a játék megvalósításáról sok esetben hallgatás történik, mintha valami titkot akarnának a függönyök mögé söpörni. Átlengi az egésze egyfajta misztikus aura. A színész szívesen beszél a karakteréről, de arról, hogy a karakter benne mit indított el, általában nagyon keveset.

Meggyőződésem, hogy egy szerep megformálása a színésztől függ, és csupán másodlagosan a rendezőtől. A rendező mankót ad, és utat mutat, pontosabban az asztalra csapja a szövegkönyvet és felvázolja az elképzeléseit, majd jobb esetben elmutogatja, vagy néhány karlendítéssel körül írja ezeket, végül pedig vagy bólogat, vagy szitkozódik, hogy neki nem tetszik az adott játék. Felsorolja, hogy mit hogyan szeretne látni: mosolygást, vicsorítást, vagy épp néhány morzsányi könnycseppet, de azt nem sok rendező mondja el az instrukcióiban, hogy mit is kellene éreznie az illetőnek, milyen emóciós folyamatoknak kellene végigdübörögnie a színészben. A rendező ugyanis általában rendező, és nem pszichológus. Többé-kevésbé szerencsére, mert egy jó pszichológus nem fogja azt kérni az emberétől, hogy most akkor tényleg haljon meg a színpadon. Számára az ember a fontos, és nem a darab.

A művészet a legemberibb dolog a világon, mert más lény nem képes rá az ismert világegyetemben, a színészet pedig a „legkockázatosabb” vállalkozás. Egy festő, vagy egy szobrász „mechanikus” módon fejezi ki magát, de a színész önmagát „adja el a vásárban”, önmagából csinál művészi tárgyat, produktumot, mert teste az agyag, a rivalda fényének tüze égeti ki őt.

Mennyire gyúrhatjuk meg magunkat? Hol ér véget az elismerésért és tapsért vívott harcnak a mezsgyéje?

Aki látta már a Fekete Hattyú című filmet, az tudja a kérdésfeltevés mögött húzódó aggodalmat, aki pedig nem, annak felfedem a film tragédiáját: az őrlődő művésznőből kihasad a sötét énje, amely aztán megöli őt, így az előadás végén az elpusztulását eljátszva valóban meghal a tapsviharban. Amit ugyancsak kevesen vállalnak fel, kényesen, hogy a bennünk megbúvó szükségszerű rossz mennyire befolyásolja őket a játékuk során. Lehet-e „komédiásnak” és „varázslónak” lenni egyszerre? Olyan sok kérdés, és olyan kevés objektív válasz. De előfordul, hogy a kérdés fontosabb, mint a válasz. Mert aki kérdezik, az gondolkodik, aki gondolkodik, az elmélkedik. Az elmélkedés pedig az emberi lét egyik nagy meghatározója.

A színpad látszólag egyszerűnek tűnik, egyszerűnek a maga fényében: van egy környezet, van néhány szereplő, van egy történet, van egy konfliktus (ha a „francia” keretek közt maradunk). De valóban ilyen egyszerű lenne? Ebben a válasz egyértelmű és egyszavas: nem!

(A következő részben a színészi „hibákról” és tökéletlenségekről lesz szó.)

- Jandácsik Pál -