2. rész: A tökéletes tökéletlenség

Cikksorozatom a színészi világban lévő töprengéseket taglalja, ezúttal pedig a színészi tökéletlenségekről szerettem volna beszámolni, azonban rögvest kiterítem lapjaimat csalafinta módon, hogy a szó, mint tökéletlen, számomra egy kellemes pluszt vonz maga után. Hiszen a tökéletlenségben benne van a tökéletesség is. Tökéletes tökéletlenség. Valahogy így működik a világunk: semmi sincs egymagában, semmi sincs egyedül, mindenhol vannak foltok, mindenhol vannak hibák, de pont ez tesz minket emberivé, és ez teszi a világot olyan gyönyörűen kiismerhetetlenné, kiszámíthatatlanná. Ha minden tökéletesen működne, és mindent képletekre lehetne bontani, akkor „dögunalmas” lenne az élet. Ennél fogva leszögezném, hogy semmi sem tökéletes, de ez így van rendjén. (Aki tökéletesnek hiszi magát, abban van a legnagyobb tökéletlenség.) Ha a hagyományos módon állok a tökéleteshez, és a tökéletlenhez, akkor hol van a viszonyítási alap? Emberek esetében kijelenthetek emberként olyat, hogy én jobb vagyok, tökéletesebb vagyok a másiknál, más pedig még nálam is? Mi tesz egy színészt tökéletessé, vagy tökéletlenné? A játéka?

Számos színházi előadást láttam már, de az egyik legkülönlegesebb élményt a Baltazár színház nyújtotta nekem. Ebben a részben nekik szeretnék tisztelegni, azért is, mert színházi keretek közt is viszonylag ismeretlen társulatról van szó, pedig egyedülálló a maga nemében, ugyanis Magyarország első és eddig egyetlen hivatalos, Down-szindrómásokat foglalkoztató egyesülete, ahol a fogyatékkal küzdő művészek fizetést is kapnak. A Down-szindróma a 21. kromoszómapár hibás osztódásával jár, amely középsúlyos értelmi fogyatékossággal járhat, illetve testi rendellenességekkel. A fogyatékkal küzdő művészek megítéléséről a gondolatmenetemet talán kicsit messziről kezdeném, de szükségesnek érzem ezt, annál is inkább, hogy teljesebb dimenzióba tudjam helyezni a művészetüket, egyáltalán a színjátszást.

 A művészet kifejezés a görög ars szóból származik, amely magában foglal minden olyan tevékenységet, amely valamiféle hozzáértést, szakértelmet igényel, így részét képezik a szépművészetek, a kézművesség, és a tudományok. Az utóbbit tartják a művészetek csúcsának, ugyanis nagyfokú szellemi erőfeszítést igényel, míg az alatta elhelyezkedő mechanikus művészetekhez fizikai fáradozás kell, amelyek körébe a képzőművészetek tárgyai tartoznak. A harmadik eleme az osztályozásnak a mimetikus művészetek, amelyek a természetben és a világban lévő jelenségek humán utánzatai.

 A művészetet nem lehet egyértelműen definiálni, mert számtalan megközelítése ismert a kultúrák, tér és az idő függvényében. A legtöbb ember valószínűleg a művészetet, mit szót párhuzamba hozza az esztétikummal, a széppel, amely szubjektív megközelítés, pedig a különböző poszt-irányzatokban gyakran nem is a szemlélőkben keltett gyönyörködtetés, harmónia a cél, hanem pont a nyugalom felkorbácsolása. Irodalmi szinten klasszikus példa Radnóti Miklós költészete, aki a világégés borzalmait megrendítő őszinteséggel és naturalizmussal mutatta be verseiben, ha pedig az előadóművészek, színészek munkáit látjuk, akkor a tragikus és drámai szerepek egyértelműen nagyobb előnyt élveznek a kritikusok szemeiben, mint a harsány, bohém vígjátékok hősei. Abban azonban szinte valamennyi megközelítés egyet ért, hogy a művészet mindenképp valamiféle alkotói tevékenység, teremtési folyamat, amely öncélú, és kizárólagosan emberi cselekvés, hiszen csupán az ember képes arra, hogy megőrizze a tárgyakat, és a praktikusság mellett valamiféle szimbolikus tulajdonsággal ruházza fel az anyagot.

A műalkotások tekintetében is beszélhetünk csoportosításról, ha a képzőművészet, vagy az előadóművészet remekeit vesszük górcső alá. A képzőművészetben a produktumon, az alkotási folyamat végén megszülető tárgyon van a hangsúly, amely lehet akár festmény, akár szobor, vagy pedig építészeti remek, amely esetben az alkotó a háttérben marad, és elégedetten szemléli munkájának végtermékét, várva az alkotása kapcsán a visszacsatolásokat. Ennél fogva képzőművészeti remeket szinte akárki alkothat, ha meg van hozzá a képessége, anyagi és szellemi erőforrása, ihlete és egyéb belső motivációs tényezői, legyen egészséges a művész, vagy pedig fogyatékkal élő, amennyiben fogyatékossága nem gátolja őt az alkotói folyamatban. A hangsúly, a „művészi” szó a tárgyon van, nem pedig az alkotón. Ha bemegyünk egy galériába nem teszünk minőségi különbséget egy-egy alkotás között a művész személye miatt, mert gyakran nem is tudjuk, hogy pontosan milyen ember is alkotta meg a tárgyat, hiszen nem is fontos tudni. New York részlet gazdag, nagyon finoman kidolgozott festményét nézve nem gondolunk arra, hogy a szemünk előtt lévő remek esetleg egy autista ember (Stephen Wiltshire) alkotása, aki emlékezetből vetette papírra a vizuális élményét mindössze 20 perces repülőút után.

Az előadóművészek művészete azonban más forrásokból merít. Esetükben nem a tárgy válik képességeik lenyomatává, hanem ő maguk. Az előadóművészek nem maradnak a háttérben, hanem a fókuszba kerülve próbálnak bizonyítani, ám az első benyomástól eltekintve nem a személyük a műremek, hanem az előadásuk. A színész is úgy formálja magát, akár a szobrász az anyagot, hogy aztán a színpad rivaldáinak fényében kiégesse a műremeket: az akciót.

De mi a helyzet a fogyatékos előadóművészekkel?

Volt szerencsém megtekinteni Magyarország egyetlen Down-szindrómásokat foglalkoztató hivatalos színházi társulat, a Baltazár Színház egyik előadását, de más rendezvényeken, többek közt a Down-szindróma világnapján (márc. 21.) lévő debreceni programokon is jelen voltam. Őszinte és kedves élményben volt részem, ugyanis a Down-szindrómában szenvedők az átlagtól erősebb érzelmi intelligenciával rendelkeznek, nagyon érzékenyek, ez a tisztaság pedig megnyilvánul a színházi produktumukban is. Egy másik, ugyancsak fogyatékkal élő embereket foglalkoztató színház az Ergo Sum Jelnyelvszínház, amely siketeket és nagyothallókat foglalkoztat. Számukra a mozdulatok, a gesztusok, a mimika sokkal erősebb, mint a hagyományos előadásoknál, így esetükben is rendkívül erősen dominál az őszinteség, egy olyan megindító játék, amely ékes bizonyítéka annak, hogy szavak nélkül is meg lehet érteni egymást (a színházi játék mellett versszavalás is lehetséges csupán jelnyelv használatával). A szavak ugyanis hazudni tudnak, de az ember testénél nincs kifejezőbb dolog, amely a maga teljességében egyetemes őszinteséget és egységet hordoz magában, hiszen egyformán félünk, egyformán örülünk, még ha a beszédünkkel palástolni is kívánjuk valódi érzéseinket.

Az őszinteség a színészi mesterség egy fontos eleme, amelyben nem nélkülöznek a fogyatékkal élő művészek sem. Előítéleteink leküzdésével úgy vélem, hogy jobbakká, és többé válhatunk, hiszen a fejlődés egyik hajtóereje a tolerancia, amely a társadalom lemerevedése ellen egy szükséges fegyver. Más emberek "mássága", tökéletlensége pedig egyben a tökéletesség is a világban. Nem vagyunk egyformák, nincsenek egyforma gondjaink, problémáink. Egy dolog köthet össze minket: a problémák feletti józan ítélőképesség, és a szív csiszolása, az értelem finomítása, amelyhez a legjobb csiszolóeszköz a legtökéletesebb emberi termék: a művészet szeretete.